A kézfogás a legelterjedtebb és a legrégebbi üdvözlési forma, mely kifejezi a barátságot, a békés szándékot, és a tiszteletet. A másik fél felé üresen nyújtott kéz régen azt mutatta, hogy nincs az illetőnél fegyver, és nem harcias szándékkal érkezett. Az „Itt a kezem, nem disznóláb” mondás is onnan ered, hogy egy régi fegyvert disznólábnak hívtak.
Régen csak a férfiak között volt elfogadott a kézfogás, de ma már nőket is üdvözölhetnek így. Főleg a politikai és az üzleti életben. Ezzel is kifejezve az egyenjogúságot és tiszteletet a másik fél iránt.
Kezet mindig állva fogjunk és teremtsünk szemkontaktust az illetővel. Kézfogásunk legyen „kemény” és határozott, de ne legyen fájdalmas a másik számára.
Kerüljük a „döglött hal” kézfogást is, ami épphogy csak rászorít a másik kezére, mert bizonytalanságot és gyenge jellemet tükröz.
Éttermi illemtan-tudásodról ebben a kalkulációban méretheted meg magad!
BoKa
Régen olvastam egy történetet, ami arra adott választ, hogy mi emberek miért hangosan veszekszünk. Ez egy hindu tanmese volt, ami röviden így hangzott. A Gangesz partján volt egy család, akik hangosan veszekedtek. Ezt a jelenetet meglátta egy hindu szent, és tanítványai. Felmerült a tanítványokban a kérdés, hogy miért veszekednek hangosan az emberek. A szent erre kiváló magyarázatot adott: az emberek, amikor vitatkoznak, akkor a lelkük eltávolodik egymástól, és minél messzebb van a lelkük, annál hangosabban kell kiabálniuk, hogy az eltávolodó lelkek hallják egymást. A legnagyobb veszély az, hogy a lelkek annyira eltávolodnak, hogy már soha többé nem fogják egymást hallani.
Kedves és nagyon tanulságos mese. Gyermekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott.
BoKa
Szólj hozzá Te is!