A szlengszótárak visszautalásaiból következtethetünk arra, hogy az elégtelen leggyakoribb megnevezése a fa. Mivel az egyes számjegytől elindulás és a fa fogalmáig eljutás első pillantásra képtelenségnek tűnik, hiszen az elégtelen szótári definíciója a következő: fn. '1. Elégtelen érdemjegy, a legrosszabb osztályzat. 2. Ilyen osztályzatú tanuló', a fáé pedig a következő: '1. Magas növésű, hosszú életű növény, amelynek vastag, kemény törzse csak bizonyos magasságban fejleszt ágakat, lombozatot. 2. Fatest. 3. ebből az anyagból készült alkatrésze. 4. Olyan eszköz, tárgy, amely fából van. 5. jelzői használatban Ebből az anyagból készült. 6. báb. 7. (átv) Érzéketlen, magával tehetetlen személy', érdemes elképzelni ennek a metaforának a megalkotását.
A metafora mögötti látvány rekonstruálható: képpé formálódik a látványból adódó ikonikus hasonlóság: egy egyenes vonalú számjegy formájának és egy egyenes tárgy, dolog külsejének azonosításából metafora teremtődik, és ennek révén a fa helyettesíti az elégtelen jegy, az egyes fogalmát. Sajátos kettősség jellemző az így keletkező fa metaforára, mert azonosítottja lehet az elégtelen mint elvont fogalom, de tárgy is, az arab egyes. A jelölő-jelölt viszonya szempontjából nem szokott mellékes lenni az, hogy fogalmat jelenít meg tárgy (esetleg élőlény) vagy tárgyat tárgy (esetleg élőlény). Ugyanakkor mivel nyelvünkben csak jelzőkkel különböztethető meg az élő és a holt, azaz a kivágott fa, ez olyan variációs lehetőséget is felkínál, hogy a fának mint élőlénynek vagy mint holt tárgynak az alakjával elvont fogalomnak (elégtelen) és konkrét tárgynak (egyes számjegy) a metaforikus kifejezése valósuljon meg.
A tárgy és a kép közötti szemantikai anomália miatt a sokkal vizuálisabb jelenség, a fa visszahat az 1-es számjegyhez kapcsolódó képzetre, és megerősíti annak egyrészt a nem görbülő formájához tapadó jelentését ('szálfa egyenes'), másrészt az eltüntethetetlenség, a gyökeret verés képzetét. Azaz metaforaalkotáskor kölcsönös szémacsere történik. A tárgy és a kép kölcsönhatása nyilvánvaló, hiszen a szemantikai struktúra mozgásban van a két dolog képzete között. Épp ez adja a stiláris hatást, hogy hol a tárgyi elem, hol a vizuális képi mozzanat idéződik fel. Ahogy erre Fontanier is figyelmeztetett: "a trópusként használt szónak már volt korábban egy alapjelentése, és ... ezt megtartja még a ráruházott új jelentés mellett is" (1818: 40), tehát oszcillál a tudat a szó szerinti és a metaforikus jelentés között.
A metaforák fogalmi jellege a diákszleng több metaforájában tetten érhető, így az elégtelen megnevezései sajátos módon nem egymástól elszigetelt lexémák, hanem többségükben az 'egyenes fa' képzetéhez kötődnek: aprófa, bunkó, ceka stb. Lakoff és Johnson elmélete szerint (Kövecses 1998) az elégtelen jegynek mint "célfogalomnak" a tárgyszerűbb, konkrétabb fa, illetve valamiféle egyenes fa "forrásfogalom" felel meg. E felfogás szerint az ezekből alkotható kognitív metafora nem egyszerűen AZ ELÉGTELEN JEGY, AZ EGYES — VALAMIFÉLE EGYENES FA propozíció, hanem fogalmi megfelelések konvencionalizált rendszere. Viszont míg evidenciának tűnik számunkra a metaforát modelláló propozíció megalkotása, ugyanakkor erőltetettnek hat a megfelelések rendszerének kikövetkeztetése:
- a fa egyenes vonalú számjegy,
- a fa törzse az egyenes vonalú számjegy fő eleme,
- a fa lombja az egyenes vonalú számjegy kis 'zászlója'.
forrás: klte.hu
Sok sikert!
Szólj hozzá Te is!