Így, a sportfogadás egyik első feljegyzett formája az ókori görög olimpiákon megtett fogadások voltak. De az is egy érdekes részlet, hogy a honfoglaló magyar törzsek sorsot húztak, hogy elosszák egymás között a birtokolt földeket. A sportfogadás az ókori Rómában is népszerű volt, különösen a gladiátorversenyek környékén.

Ami Magyarországot illeti, itt a sportfogadás a 19. században jelent meg, amikor gróf Széchenyi István angliai tapasztalatait meghonosítve elindította a lóversenyeket, amelyek kéz a kézben jártak a fogadással.

A szerencsejátékok történelmi perspektívájával párhuzamosan az egyes korok írói is merítettek inspirációt ebből az időtöltésből. Az alábbiakban a szerencsejátékok és az irodalom kapcsolatán keresztül következik egy kis történelmi időutazás.

Homérosz és Terentius

A szerencsejátékok az ókori görögöknél és a rómaiaknál egyaránt népszerűek voltak. A feljegyzések szerint a görögök fogadásokat kötöttek az olimpiák győzteseire. Ezek még kétoldalú fogadások voltak, bukmékerek bevonása nélkül.

De nem csak a fogadás volt népszerű, amiről Homérosz örök érvényű eposzában a Iliászban találhatunk részleteket. Itt a játék olyan formában jelenik meg, hogy a görög katonák az egyes soron következő lépésekről sorsolással döntenek. Például sorsot húznak annak eldöntésére is, hogy ki szálljon szembe Hektórral, a trójaiak egyik erős emberével.

Az ókori Rómában talán még ettől is elterjedtebben voltak a szerencsejátékok, amelyeket egy ideig tiltott a hatalom. Pontosabban, a pénzben játszott játékokra vonatkozott a szigor. Éppen ezért ekkor ötölte ki néhány találékony polgár a zsetonokat. 

Úgyhogy, ha őket a katonák rajta is kapták, hogy játszottak, közölték, hogy ez nem pénzes játék. Később természetesen a zsetonoknak megfelelő pénz is gazdát cserélt.

A korszakból ránk maradt irodalmi mű Terentius tollából származik. A Phormio egy tragikomédia, amelyben a főhős a teljes örökségét teszi fel egy kockajátékban és egyetlen dobással elkótyavetyéli azt. 

Dante és Bocaccio 

A sokak által sötét jelzővel ellátott középkorban ez az időtöltés némileg háttérbe szorult, tekintve, hogy az akkor jelentős befolyással rendelkező egyház nemigen tolerálta a szerencsejátékokat, éppen ezért az irodalomban is ez a kontextus dominált.

A korszak egyik említésre érdemes műve Dante Isteni színjátéka. Ebben a műben a szerencsejáték vallásos szövegkörnyezetbe kerül és mivel a vallási vezetők azt bűnnek nevezik, ezért Dante a játékosok elkárhozását tárja az olvasó elé.

De korántsem ez volt a domináns hangnem, amelyben a szerencsejáték megjelent a korszak műveiben. Boccaccio Dekameronja lazább történettel övezi ezt a szórakozási módot. Illetve, érdemes még megemlíteni Geoffrey Chaucer Canterbury-i mesék című művét, amelynek egyik fejezete, A kincskereső története az erkölcsileg nem egyértelmű cselekedetek következményeit boncolgatja.

Marlowe és Molière

A reneszánsz és felvilágosodás kora is bővelkedett olyan irodalmi művekben, amelyek a szerencsejátékokkal is foglalkoztak. A hangnem azonban ismét változott és igen gyakran ezt a megközelítést társadalmi kritika megfogalmazására használták.

Christopher Marlowe Doktor Faustus című drámája főhősének az ellenfele saját lelke, végül pedig paktumot köt az ördöggel. Molière Mizantróp című vígjátékában az anyagi jólétnek az élet középpontjába helyezését bírálja, kitérve a szerencsejátékokra is.