Visszatérő jelenség, amikor a félkilós húsáru szinte elveszik az aránytalanul nagy műanyag tálcában. Bár a feltüntetett tömeg stimmel, a látvány mégis becsapós: a termék sokkal nagyobbnak látszik a polcon, mint valójában. Ez önmagában is fontos fogyasztóvédelmi kérdéseket vet fel, a Körkörös.hu legfrissebb cikkéből azonban az is kiderül, hogy a nagyobb csomagolás jelentősen nagyobb környezeti kárt is okoz!

Vagyis nemcsak a vásárló érzékelése torzul, hanem a körforgásos gazdaság logikája is sérül. Több műanyag, nagyobb szállítási térfogat, több hulladék – mindez egy olyan korban, amikor elvileg pont az ellenkező irányba kellene haladnunk.

Az Európai Unió ezt már felismerte, új csomagolási rendeletében (Packaging and Packaging Waste Regulation, PPWR) egyértelműen kimondja: a csomagolás tömegét és térfogatát a funkcióhoz szükséges minimumra kell csökkenteni. A szakmában „slack fill” (töltési hézag) néven ismert gyakorlat visszaszorítására a PPWR rendelete szigorú korlátot szab: a jövőben a csomagolások üres térfogata nem haladhatja meg a 40%-ot. A „felesleges üres tér” többé nem pusztán esztétikai kérdés, hanem szabályozási célpont is.

Magyarországon a csomagolás mérete önmagában jelenleg nem tiltott, amennyiben a termék megfelel a fogyasztóvédelmi és címkézési előírásoknak. Amennyiben a csomagolás a fogyasztó megtévesztésére alkalmas, akkor fogyasztóvédelmi kérdéssé válhat, amely az illetékes hatóság – jelenleg a Nemzeti Kereskedelmi és Fogyasztóvédelmi Hatóság hatáskörébe tartozik.

Ha probléma inkább piaci gyakorlatként, rendszerszinten jelentkezik, felmerülhet a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) szerepe is, hiszen a látszatmennyiséggel való versenyelőny-szerzés akár tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak is minősülhet. A csomagolási hulladék és az erőforrás-hatékonyság kérdése pedig környezetpolitikai ügy, amely Magyarországon az Energiaügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik.

Nyilvánosan elérhető információk alapján jelenleg nem ismert olyan magyarországi precedens, amelynek során kifejezetten a túlméretezett csomagolás miatt indult volna hatósági eljárás vagy termékvisszahívás pusztán a csomagolás mérete miatt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelenség ne lenne ismert – inkább azt, hogy eddig senki nem nevezte nevén a problémát.

Szankcionálni sem egyszerű, éppen ezért lehet hatékony eszköz maga a nyilvánosság: egy csomagolási “szégyenlista”, összehasonlító vizsgálatok, civil vagy szakmai elemzések mind segíthetnének abban, hogy láthatóvá váljon: kik azok a gyártók, akik valóban törekednek az anyagtakarékosságra – és kik azok, akik inkább megtévesztik a fogyasztókat.

Arról nem is beszélve, hogy felmerülhet a kérdés: ha a nagyobb csomagolás azt eredményezi, hogy a termék több levegővel érintkezik, vajon ez hatással van-e az élelmiszer minőségére, eltarthatóságára, a fogyaszthatósági idő biztonságára?

A módosított légterű csomagolás (MAP) technológiái természetesen képesek ezt kezelni, de nem minden csomagolás ilyen. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az indokolatlanul nagy belső tér nem növeli-e bizonyos esetekben az oxidáció vagy mikrobiológiai romlás kockázatát. Erre vonatkozóan jelenleg kevés nyilvános adat áll rendelkezésre.

A túlméretezett csomagolásnak mindemellett valós környezeti költsége is van, és szembe megy mindazzal, amit körforgásos gazdaságnak nevezünk. Amellett, hogy torzíthatja a vásárlói döntést, átveri a rendszert is, amelynek épp az lenne a célja, hogy kevesebb anyagból, kevesebb hulladék keletkezzen.

Amikor egy gyártó „levegőt csomagol”, olyan láthatatlan, de rendkívül káros láncreakciót indít el, amely messze túlmutat a bolt polcain. Vegyük csak a logisztika kérdését: ha a csomagolás mérete akár csak 20-30 százalékkal haladja meg a szükségeset, azzal gyakorlatilag minden negyedik vagy ötödik kamiont feleslegesen küldünk az utakra. Ez nemcsak több elégetett gázolajat és fokozott légszennyezést jelent, hanem értelmetlen közúti terhelést is, miközben a raktér jelentős részét valójában üres műanyag dobozok és a bennük rekedt levegő tölti ki.

Ez a gyakorlat ráadásul alapjaiban sérti meg a hulladékhierarchiát, amelynek legfontosabb lépcsőfoka nem az újrahasznosítás, hanem a megelőzés. Hiába hirdeti egy gyártó büszkén a tálca újrahasznosíthatóságát, ha azt a plusz 15-20 gramm műanyagot eleve le sem kellett volna gyártania. Az újrahasznosítás ugyanis minden esetben jelentős energiaigényű folyamat, így továbbra is érvényes a körforgásos gazdaság alapigazsága: a legjobb hulladék az, amelyik soha nem jön létre.

Végül pedig ott a gazdasági oldal, a vásárló ugyanis szinte észrevétlenül kerül vesztes pozícióba. A nagyobb csomagolás után a gyártónak magasabb kiterjesztett gyártói felelősségi díjat (EPR) kell fizetnie, amelyet a felesleges alapanyag árával együtt végül természetesen beépít a termék vételárába. Így a fogyasztó duplán jár rosszul: egyszer megfizeti a boltban a „látszatot”, majd később a szemétszállítási és környezetvédelmi terhek formájában újra állja a számlát a felesleges hulladék kezeléséért.

A cél tehát az, hogy a csomagolás ne „eladja” a terméket az optikai csalás eszközével, hanem „kiszolgálja” azt. A valódi körforgásos megoldás az, ahol a design a funkciót követi, nem pedig a marketing-igényeket. Amíg ez nem válik általánossá, addig a fogyasztó legfőbb eszköze a tudatosság marad: érdemes a polcon nem a doboz méretét, hanem a kilogrammonkénti egységárat és a nettó tömeget figyelni.