A Blochamps Capital szerint ugyanakkor Magyarországon nem forráshiány van, hanem közvetítési hiba. A piacvezető privátbanki elemzőcég szerint ezért a következő kormánynak az alábbi pontok mentén kellene újragondolnia, milyen irányba akarja mozgatni a pénzügyi közvetítőrendszert, és milyen mederbe terelné a megtakarítási, hitelezési politikát.

1. A vagyonadó átgondolása

A Blochamps korábbi közleményeiben jelezte, hogy az 1 milliárd forintos értékhatárnál meghúzott vagyonadó több kárt okozhat a gazdaságnak, mint amennyi bevételt hoz, miközben a célzott hatást csak korlátozottan érné el – ráadásul az elmúlt másfél évtizedben a NER rendszerében extra jövedelemre szert tett új elitet a vártnál kevésbé érintené.

A vagyonadó hosszútávon várt bevételi eredményei számos országban elmaradtak, miközben a vállalkozói szándékot jelentősen csökkentette, és az állami végrehajtói szervek költségvonzatát aránytalan mértékben növelte. Érdemes lenne más kárán okulnunk.

A vagyonadó helyett hasznosabb lenne a tőkejövedelmek oldaláról megközelíteni a társadalmi adópolitikai kérdést. Átmeneti, 3–5 éves időtávon például indokolt lehetne egy olyan többlet-osztalékadó, amely az előző évi eredményt érdemben meghaladó osztalékkivonást terhelné. Ezt egészíthetné ki egy sávos örökösödési és ajándékozási adó, amely a vagyonátadást célzottabban érné el, mint egy nominális értékhatárhoz kötött vagyonadó.

2. Kiegyezés a bankrendszerrel: a pénzintézet újra közvetítsen, ne csak túléljen

A bankrendszert vissza kell engedni a saját szerepébe: ne az állam legyen egyszerre a legnagyobb forrás elszívó, a legnagyobb versenytárs a megtakarítási piacon és a hitelezés irányítója is egyúttal. Az önmagában kiindulópont, hogy egyetlen versenyorientált szektor, így a bankrendszer sem élhet az ösztönzött állami szereplőszám korlátozás Damoklész kardja alatt.

A tranzakciós illetéket, az extraprofitadót és minden olyan terhet, amely a banki aktivitást, a kockázatvállalást és a versenyt gyengíti, rövid, előre kijelölt menetrend szerint ki kell vezetni. Már csak azért is, mert ezeket a terheket a bankrendszer végső soron áthárítja, vagyis jelenleg végül a lakosság és a vállalatok fizetik meg.

3. A lakossági finanszírozás torz szerkezetét le kell bontani

Nem tartható fenn az a modell, amelyben az állam rendkívül magas lakossági állampapír-prémiumokkal szívja ki a forrást a bankrendszerből, miközben a megtakarítók többségének vagy nincs érdemi megtakarítása, vagy a konstrukciókhoz csak korlátozottan kapcsolódik.

A Blochamps korábbi becslése szerint a lakossági állampapír-vagyon döntő része, mintegy 60%-a a vagyonos felső rétegeknél koncentrálódik, vagyis az extra hozam jelentős része nem a középréteget támogatja, hanem a már eleve jelentős pénzügyi vagyonnal rendelkezőket.

Ha az állam olcsóbb belföldi finanszírozást akar, akkor nem a lakossági direkt értékesítési prémiumok további pumpálása a megoldás, hanem az, hogy az intézményi oldalon képződjön több hosszú pénz. Ez egyszerre csökkentené az állam finanszírozási költségét és helyreállítaná a banki versenyt a megtakarítási piacon.

4. A 10 ezer milliárd feletti „parkoló pénz” öngondoskodásra ösztönzése legyen kormányzati cél

A magyar gazdaság egyik legnagyobb pazarlása, hogy a háztartások hatalmas, alacsony hatékonysággal tartott pénzállományon ülnek. Rekordszinten van a 7.400 milliárd forintos készpénzállomány, a lakossági látra szóló- és folyószámlabetét-állomány, mely február végére 10.891,6 milliárd forintos csúcsra nőtt, ami 16,36 százalékos éves emelkedés.

A következő kormányzatnak célzott programokkal kellene érdekeltté tennie a bankokat abban, hogy a rövid, 1–6 hónapos lekötések, az automatikus megtakarítási programok és az egyszerű, alacsony belépési küszöbű konstrukciók tömegesen elérhetők legyenek.

Első lépésben ilyen intézkedések, illetve az intézményi állampapír-állomány növekedése lehetne feltétele a bankadó és az extraprofitadó fokozatos csökkentésének. A jegybanki likviditáslekötő eszközök szerepének finomhangolásával – különösen a kvótás és célzott eszközök erősítésével – az MNB képes lehet a bankrendszer többletlikviditását nagyobb arányban a piaci közvetítés irányába terelni.

Ez nem az alapvető jegybanki eszközök korlátozását jelenti, hanem azok szerkezetének olyan átalakítását, amely a hitelezést és a megtakarítások közvetítését ösztönzi.

5. 2026 után nem lehet tovább halogatni a nyugdíjrendszer átgondolását

Elképzelhetetlen, hogy 2026 után ne kezdődjön el nyílt beszéd a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságáról. Ennek egyik legkézenfekvőbb eszköze az öngondoskodás újra beemelése a kedvezményes cafeteria-elemek közé.

A munkáltatói befizetések kedvezményes adózása egyszerre szolgálná a dolgozói lojalitás erősítését, a hosszú távú pénzügyi öngondoskodást és a jövőbeni állami teher csökkentését. Ez nemcsak társadalompolitikai, hanem finanszírozási kérdés is: ha az önkéntes nyugdíj- és egészségpénztári szektor intézményi forrásoldala nő, akkor ezek az intézmények egyre nagyobb arányban jelenhetnek meg a hosszú futamidejű állampapírok piacán.

Mivel számukra hosszú távú befektetésről van szó, az államnak nem kell megfizetnie a direkt lakossági értékesítés magasabb kamatprémiumát. Vagyis az öngondoskodás ösztönzése olcsóbbá teheti az államadósság hazai finanszírozását és kiegyensúlyozottabb (hosszabb) lejárati szerkezetet biztosítana.

6. A növekedési fordulat kulcsa: több forrás a valódi vállalati gazdaságba

A pénzügyi rendszer csak akkor tölti be a szerepét, ha a megtakarításból beruházás, a betétből hitel, a pénzből termelékenység lesz. A vállalati oldalon ehhez van bázis: 2026 februárjában a nem pénzügyi vállalatok hitel/betét aránya 78,6 százalék volt, a KKV-hitelállomány pedig 2025 végén 6.926,8 milliárd forintot tett ki. Ennek megoszlása is beszédes: 2.502 milliárd a középvállalatoknál, 2.239 milliárd a kisvállalatoknál és 2.186 milliárd a mikrocégeknél.

Különösen fontos rendbe rakni annak a magyar vállalkozói felfogásnak a beidegződését, hogy az állam pénzügyi támogatásokkal és költségátvállalásokkal mindig minden kis, közepes és nagy szereplő mögött ott áll, mint egy kényelmes biztonsági háló, mert ez jelentősen lekorlátozza az innovációra és a pénzügyi tudatosságra való hajlandóságot.

A következő kormány feladata lesz, hogy a jövőben a várhatóan szűkösebb támogatási forrásokat, érdemi önrészekhez kötve sokkal kontrolláltabban rendelje valóban megvalósuló, a gazdaságélénkítést szolgáló beruházásokhoz. Az 5-7 százalékos piaci hitelforrás 3 százalékos infláció mellett a működő vállalkozások számára már kigazdálkodható lehet a likviditás finanszírozására. Emellett határozottan vissza kell szorítani azokat a konstrukciókat, ahol az eredetileg fejlesztési célú, olcsó állami hitelforrások támogatott állampapír-befektetésekbe fordulnak, mert ilyenkor az állam valójában kétszer fizet.

„Magyarországon az állam nem lehet egyszerre a piac legnagyobb forráselosztója, elszívója és irányítója. A valódi növekedési fordulathoz vissza kell adni a bankrendszer hitelezési bátorságát, a megtakarítóknak pedig a kiszámítható, hosszú távon is értelmezhető ösztönzőket.

A következő kormány sikere nem azon múlik, hogy mennyi új forrást pumpál a rendszerbe, hanem azon, hogy képes-e a több mint 10 ezer milliárd forintnyi, „parkoló pályán” heverő lakossági vagyont a gazdaság vérkeringésébe, a beruházások és az öngondoskodás irányába terelni” – összegzett Karagich István, a Blochamps Capital ügyvezetője.